És mihez fogsz vele kezdeni?

Talán most kezdődik az úgynevezett Életed. Megvan a diploma, az első állás, talán már a legkisebb gyerek is kezdi az óvodát. Vagy éppen túl vagy 20 évnyi multimelón, de van még 30-50 jó éved hátra abból az Életből, még mindig nagybetűvel. Hurrá! 

Bill Deresiewitz többek között a Yale, a Harvard és a Columbia volt tanára. Egyik sikeres könyve az Excellent Sheep: The Miseducation of the American Elite and the Way to a Meaningful Life. Az alábbi írását elkértük tőle – örömmel adta. Mert gondolatai nem csak az amerikai egyetemek végzőseinek szólnak. Talán neked is, aki úgy érzed, még többre vagy képes. Talán neked is, aki kockára teszel sok mindent és úgy döntesz, vállalkozni kezdesz.

Hosszú cikk, de nem hosszabb, mint egy kényszerpályákon végigjárt élet. Olvasd el.

Bill Deresiewitz írása

Persze a címben feltett kérdés ugyanaz, amit minden bölcsészhallgatónak fel szoktak tenni. (…) De az én kérdésem valójában nem ez. Amikor azt mondom, „kezdeni”, nem az elhelyezkedésre gondolok, és „amivel” kezdeni kell valamit, az nem az egyetemi diploma. Az ember nem azonos a munkájával, hanem több annál – és az oktatás több, mint egy egyetemi szak. Az oktatás több, mint az egyetemi évek összessége, több még a formális oktatás egészénél is, az óvodától a doktori diplomáig. Amikor azt kérdezem, „mihez fogsz vele kezdeni?”, azt úgy értem:

milyen életet fogsz élni?

(…) Először is arról kéne beszélnünk, hogy is kerültél ide, ahol most vagy. Úgy kerültél ide, hogy bizonyos készségeket kiválóan elsajátítottál. A szüleid (…) jó iskolákba küldtek, ahol tanáraid bátorítása és társaid példája segített benne, hogy még jobban igyekezz. (…) Részt vettél különféle iskolán kívüli elfoglaltságokban, délutáni iskolai programokon, különórákra jártál. Nyaranta végigcsináltál pár emelt szintű tanfolyamot a helyi főiskolán vagy készségfejlesztő táborokban, worshopokra jártál. (…) És így nagyon jó lettél a matek, a zongorázás, a krikett vagy egyszerre több dolog terén.

A specializációval az a baj, hogy specialistát csinál az emberből.

Elvágja az embert nemcsak minden mástól a világon, de minden mástól saját magában is. (…) Három, négy, öt év, és az emberből rezidens, posztdoktori ösztöndíjas vagy jogászgyakornok lesz. És csak csúszik lefelé a specializáció egyre szűkebb átmérőjű tölcsérében. Aki kezdetben joghallgató volt, abból jogász lesz, aztán céges jogász, végül pedig olyan céges jogász, akinek a fogyasztási javak adójogi kérdései a szakterülete. Aki orvostanhallgatóként indult, az ledoktorál, aztán kardiológus lesz, aztán végül olyan szívsebész, aki szívbillentyű-beültetésekre specializálódott.

Ezekkel a foglalkozásokkal az égvilágon semmi gond nincs is. Csak éppen az, hogy az ember egyre lejjebb és lejjebb kerül a tölcsérben. (…) Abból a 19 évesből, aki annyi mindenhez értett és akit annyi minden érdekelt, olyan negyvenéves lett, aki folyton csak egy dologra gondol. Ezért van az, hogy az öregek olyan unalmasak. „Nagyon okos krapek az apám, csak épp semmi másról nem képes beszélni, mint a pénzről, meg az emberek májáról.”

És van itt még egy gond. Lehet, hogy az ember már eleve nem akart szívsebész lenni.

Csak valahogy úgy alakult.

Ahogy a rendszer működik, könnyű együtt úszni az árral. Attól a pillanattól, hogy az ember elkezdte a középiskolát, egyéb célja se volt, mint hogy bekerüljön a legjobb egyetemre. Így elég természetes, ha ma is úgy gondol az életére, mint olyan pályára, ahol „meg kell ugrani a következő szintet”, bármi legyen is az. Ha megugrod, az értelmet ad az addigiaknak. Ha megugrod, az a győzelem. (…)

A másik lehetőség: mindig is szívsebész akartál lenni. Tízéves korod óta ez volt az álmod, pedig el sem tudtad képzelni, mivel is jár pontosan a dolog. De ráálltál erre a sínre, és tanulmányaid végéig rajta is maradtál.

De bármelyikről legyen is szó – arról, hogy csak úsztál az árral, vagy arról, hogy rögtön a kezdet kezdetén ráálltál egy sínre –, egy nap arra ébredsz, talán húsz évvel később, hogy hirtelen nem is tudod, mi történt. Hogy kerültél oda és mi ez az egész. Nem a nagy kép egésze szempontjából „mi ez az egész”, hanem mit is jelent neked magadnak. Miért csinálod, mi az értelme? Ez elég közhelyesen hangzik, hogy „egy szép napon arra ébredsz”, de ez az, amit életközép-krízisnek hívnak, és elég sok mindenkivel megesik.

Van egy alternatíva, ami talán eddig eszedbe sem jutott.

(…) Pár évvel ezelőtt részt vettem egy kerekasztal-beszélgetésen a Harvardon, amely pontosan efféle kérdésekkel foglalkozott. Utána írt nekem egy diák, aki ott volt a hallgatóság soraiban, és aki magáról a Harvardról írja a PhD-ját. Pontosabban arról, hogy hogyan csöpögteti bele a Harvard a saját diákjaiba az önérvényesítés képességét, azt az érzést, hogy bármit el tudsz érni, amit csak akarsz. Az önérvényesítés képességét, amit úgy is nevezhetünk, hogy önbecsülés.

Vannak azok a diákok, írta nekem ez a hallgató, akik jelesre vizsgáznak és utána azt mondják, „ez könnyű volt”. A jó önérvényesítő, vagy jó önbecsüléssel bíró diákok azonban azt mondják, miután jelesre vizsgáztak: „azért sikerült, mert okos vagyok”.

Megint csak: nincs is azzal semmi baj, ha az ember azt gondolja magáról, hogy azért kapott jelest, mert van esze. Amire ez a szakdolgozatíró diák nem jött rá – és eléggé meg is döbbent, amikor én felvetettem neki – az az volt, hogy van ám egy harmadik lehetőség is. Én ugyanis úgy vélekedtem, hogy a valódi önbecsülés annyit jelent, hogy az embert nem izgatja, jelest kap-e vagy sem. A valódi önbecsülés annyit jelent, hogy az ember felismeri, hogy – mindazzal ellentétben, amit egész neveltetése során hallott – az indexbe bekerülő érdemjegyek (meg az oklevelek, vizsgapontszámok, díjak és dicséretek) nem határozzák meg, kik is vagyunk valójában.

Ez a bizonyos szakdolgozatíró még azt is állította, hogy a Harvardra járó diákok aztán magukkal viszik ezt a bizonyos önbecsülést a nagybetűs életbe és ott, ahogy ő fogalmazott, innovatívak lesznek. Amikor azonban megkérdeztem, mit nevez ő innovatívnak, azt az egy példát tudta mondani, hogy „ha valaki egy Fortune 500-as listán szereplő cég vezetője”. Mire mondtam neki, hogy ez nem „innovativitás”, hanem „sikeresség” és az is csupán egy nagyon szűk értelemben. Az igazi innováció annyit jelent, hogy az ember a képzeletét használja, hogy gyakorolja azt a képességét, hogy új lehetőségeket lát meg maga előtt.

A sikerről itt is írtunk: Sikeres vállalkozó vagyok. Vagy nem.

Az innováció nem egy új gép vagy új gyógyszer feltalálásáról szól, hanem arról, hogy ki tudod-e találni a saját életedet. Amikor az ember nem követ egy utat, hanem új utat tapos magának.

Az a fajta képzelőerő, amiről én beszélek, egyfajta morális képzelőerő. Ahol a „morális” nem az erkölcsi értelemben vett jót és rosszat jelenti, hanem arról szól, hogy döntéseket kell hozni, választani kell. A morális képzelőerő annyi, mint

képesnek lenni új lehetőségeket felvázolni a magunk számára.

Azt jelenti, hogy nem csak úgy sodortatjuk magunkat az árral. Nem csak „megugorjuk” a soron következő egyetemi kurzust vagy doktori iskolát. Azt jelenti, hogy ki tudjuk találni, mit akarunk mi magunk saját magunknak – nem a szüleink, a kortárscsoport, az iskola vagy a társadalom. Amikor az értékeink tőlünk magunktól erednek. Amikor mi magunk gondoljuk végig, mit jelent számunkra a siker. Nem pedig egyszerűen elfogadjuk azt az életet, azokat a döntéseket, amit a kezünkbe adtak. 

Ha bemegyünk egy Starbucks-ba, választhatunk, hogy eszpresszót kérünk, lattét vagy macchiatót vagy pár más lehetőség valamelyikét – de van ám egy további lehetőség is. Sarkon is fordulhatunk és kimehetünk. Amikor egyetemre megyünk, választhatunk, hogy orvostudományt, jogot, pénzügyi ismereteket, vagy pár más lehetőség valamelyikét kezdjük tanulni, de megint csak, tehetünk valami egész mást is, valami olyat, amit előttünk még senki. (…)

James Joyce Ifjúkori önarckép c. regényének híressé vált az a pár mondata, amikor Stephen Dedalus jellemzi, milyen volt felnőtté válni a 19. sz. végi Írországban:

„Amikor egy ember lelke megszületik ebben az országban, hálókat feszítenek ki az útjában, hogy ne tudjon szárnyalni. Beszélsz nekem nemzetről, nyelvről, vallásról. Ezeket a hálókat meg fogom próbálni kikerülni.”

Ma másfajta hálók vannak. Ezek egyike az a kifejezés, amelyet diákokkal beszélgetve hallok újra meg újra: az öncélúság. „Nem lenne öncélú dolog a szellemi életnek szentelnem magam, amikor annyi minden mást is kezdhetnék a diplomámmal?” „Nem lenne öncélú dolog festészettel foglalkozni diploma után, ahelyett, hogy valami rendes állást keresnék?”

A mai fiatalok ezekkel kérdésekkel találják szembe magukat, ha akárcsak megfordul is a fejükben, hogy valami kicsit is mást csináljanak. Sőt, ami még rosszabb, úgy érzik, nekik maguknak kötelességük ezeket a kérdéseket feltenni saját maguknak. Sok, a mesterszak vége felé járó diák panaszkodott nekem arra, milyen nyomás alatt érzik magukat a kortársaik – figyelj, a kortársaik! – részéről, akik felé valamiképpen indokolniuk kell, ha netán intellektuális vagy kreatív kérdéseknek szentelt életpályát akarnak választani maguknak. Azt az érzést keltik bennük, hogy teljesen őrültek: őrültek, amiért feladják a tutit, őrültek, ha azt hiszik, nekik majd beválik a dolog, őrültek, ha azt merik hinni, hogy joguk van akárcsak megpróbálni is.

Gondoljunk bele, hol is tartunk hát. 

Micsoda intellektuális – és erkölcsi és lelki – szegénységi bizonyítvány egy társadalomról, ha azt közvetíti legintelligensebb fiataljai felé, hogy öncélúan cselekszenek, ha kíváncsiságukat akarják követni.

Nem menő dolog zenélni vagy esszéírásra adni a fejed, mert az ugyan kinek is hoz bármifajta hasznot. Önző dolog a szenvedélyünket követni – már kivéve, ha közben hülyére is keressük magunkat, amely esetben a dolog egyáltalán nem önző.

Világos, milyen abszurd ez a helyzet? Ezek a hálók vannak kivetve odafönn, és így értem én, hogy több bátorságra van szükség. Ez pedig egy végtelenített folyamat. Azon a bizonyos két évvel ezelőtti kerekasztal-beszélgetésen arra a felvetésemre, hogy az egyetemistáknak újra kéne gondolniuk az eddig meghozott életre szóló döntéseiket, valaki azt felelte, hogy „de hát mi már 12 évesen eldöntöttük, hogy azok a jól teljesítő diákok akarunk lenni, akik aztán bejutnak a Harvardra”. Én meg arra gondoltam, hogy épp ez az – ki akar azokkal a döntésekkel egész életében együtt élni, amiket 12 évesen hozott? Vagy máshogy fogalmazva: ki akarja hagyni, hogy a gyerekek 12 évesen döntsék el, hogy élik le az egész későbbi életüket? Vagy akár 19 évesen, ha már itt tartunk?

Az ember csak azt tudja eldönteni, mi a véleménye most, e pillanatban, és késznek kell rá lenni, hogy a döntéseinket felülvizsgáljuk. (…) Senkit nem arra akarok rábeszélni, hogy író vagy zenész legyen belőle. Ha valaki orvos, jogász, kutató, mérnök vagy közgazdász lesz, ezek is mind tiszteletreméltó és érvényes döntések. Csak annyit állítok, hogy jól át kell gondolni a dolgot. Csak annyit állítok, hogy fontos, hogy a megfelelő okok legyenek a döntésünk hátterében. Csak annyit sürgetek, hogy ismerjük fel és tegyük magunkévá morális szabadságunkat.

És ami a legfontosabb: kerüljük a biztonsági játékot.

Álljunk ellen a társadalom által újabban oly nagyra értékelt gyáva értékek sziréndalának – a kényelemnek, a biztonságnak, a kiszámíthatóságnak, a kontrollnak. Ezek is csak hálók. Mindenekelőtt: álljunk ellen a kudarctól való félelemnek. Igen, hibázni fogunk. De legalább a saját hibáinkat fogjuk elkövetni, nem valaki máséit. És szépen túléljük őket, és gazdagodik az önismeretünk, és kiteljesedettebb, erősebb egyéniségekké formálódunk tőlük.

Nyisd meg most, olvasd el később ezt a cikkünket is: A kudarc nem opció. Pedig lenne értelme.

Mondtak olyat – és én nem tudom, egyetértsek-e a dologgal, de komolyan venni mindenképp érdemes a gondolatot – hogy a mai fiatalok egy „posztemocionális” korszak gyermekei. Akik jobb szeretik elkerülni a bonyolult, felkavaró, erőteljes érzelmeket. Én viszont azt mondom, nem érdemes húzódozni saját személyiségünk nehezebben kezelhető oldalától. Ne tagadjuk le a vágyakat és kíváncsiságot, a kételyeket és elégedetlenséget, az örömet és a sötétséget, amelyek, meglehet, letérítenek majd a saját magunk számára kijelölt útról. Most kezdődik számotokra a felnőtt élet. Maradjatok nyitottak mindazokra a lehetőségekre, amit ez magával hoz.

A világ sokkal nagyobb, mint amilyennek most el tudjátok képzelni. Ez pedig annyit jelent, hogy 

ti magatok is sokkal nagyobbak vagytok annál, mint amilyennek most el tudjátok képzelni magatokat.