Sikeres vállalkozó vagyok. Vagy nem.

Nem hasonlíthatod össze a kudarcodat mások sikerével – nem tudhatod, milyen szakadékokon vezetett az útjuk a csúcsra.

Ez az időszak sokaknak az újratervezést jelenti. Vajon te magad mennyire vagy képes vállalkozóként, vezetőként megfelelni a magaddal szemben támasztott elvárásoknak? Minden kérdés, minden eredmény arra emlékeztet, hogy a te kezedben van a vállalkozásod jövője, egy olyan helyzetben, amikor minden szó, minden döntés dupla súllyal nyom a latban. Az önbecsülés és magabiztosság kérdése kerül most asztalra. Érdemes rászánni tíz nyugodt percet. Utánagondoltunk, hogyan nézhetsz szembe úgy a sikerrel és a kudarccal, hogy ne roppanj bele.

Minden nap szembenéztél a kudarcaiddal és a sikereiddel.

De lehet ez másképp? Hiszen nemcsak krízisben, hanem a hétköznapokban is erről van szó, és erről lesz szó a kibontakozó válságban is. A sikerességed minden nap kérdés.

Az elmúlt években több száz vezetőt vagy leendő vezetőt és vállalkozásaikat segítették kollégáink a fejlődésben. Új terveket szőnek, belevágnak új vállalkozásokba, kockázatokat vállalnak. Ha megkérdezed őket, mi a sikerük titka, azt mondják, a vállalkozás eredményességére kell koncentrálni. Ha valami rosszul megy, még többet kell dolgozniuk, ha valahol elakadás van, akár az ebédről, alvásról, barátokról is lemondva kell még erősebben dolgozni. Mert az ő számukra az aranytojást tojó tyúk, a jövő záloga a vállalkozás.

Mind tévednek. Tudod, miért?

Nem a vállalkozásod az aranytojást tojó tyúk.

Nem a vállalkozásod fogja megvalósítani a céljaidat, nem miatta leszel szabad, gazdag, boldog. A vállalkozásban – valójában minden aktív tevékenységedben – van egy olyan elem, aminek jól kell működnie. Te vagy az.

És ha túl magasra tekered a lángot, ha égeted az időt, energiát, érzelmi alapokat – akkor bizony te égsz el. Legyen ez a mantra: grillcsirke nem tojik aranytojást. Semmilyen tojást nem tojik. Ha rosszul működsz, ha rossz döntéseket hozol, ha nem fejlődsz, akkor a vállalkozásod is megfeneklik. Ha kiégsz, ha összeroppansz, akkor is. De nem az a megoldás, hogy összeszorított fogakkal, félholtan is tovább csinálod.

Egyfelől helyes, hogy az önbizalom és az optimizmus üzenetét halljuk a lehető legtöbbször. Hangos tömeg skandálja a médiában, hogy higgy magadban. Mindenki tegez, mint a régi haverok. Sosem azt mondják udvarias távolságtartással, hogy „kedves uram/hölgyem, higgyen magában”, inkább a fejünknek szegezik a csőre töltött, kibiztosított mondatot: „higgy magadban”. Hidd el, hogy sikeres vállalkozó vagy, építsd erre az énképedet, legyél nagyon magabiztos és szikrázóan optimista.

De olyan erős a siker fénye, hogy még a kudarcról is csak úgy beszélnek, mint valami napszemüvegről, ami azért kell, hogy ne vakulj meg. Ugyan a befektetők szívesebben dolgoznak olyannal, aki bukott már és képes volt felállni, de valójában soha nem akarnak találkozni azzal, aki éppen a gödör alján van. Pedig az a legfontosabb pillanat: a pillanat, amikor szembenézünk önmagunkkal egy olyan ponton, ahonnan már semmiképpen nem akarunk lejjebb kerülni. A kérdés nem az, hogy hol vagyunk, hanem az, hogy értjük-e, hogyan jutottunk oda, illetve az, hogy képesek vagyunk-e kijutni onnan… és a következő körben jobban dolgozni.

A leérkezés pillanata is fontos.

2013-ban Jody Sherman, a korábban több mint 1 millió USD éves forgalmat bonyolító Ecomom alapító-ügyvezetője főbe lőtte magát a születésnapján.

Nem tudjuk, mi motiválta erre, de az egybeesés több mint gyanús: nem sokkal az után a bejelentés után tette, hogy az Ecomom beszünteti a működését. Akkoriban sokan gondolkodtak az esemény kapcsán, hogy mekkora lehet a felelőssége ebben a kultúrának, amely a sikert ennyivel a kudarc értéke fölé helyezi. Egy olyan kultúrának, ahol a siker lassan az egyetlen szalonképes beszédtéma.

Pedig ott is, mint bárhol a világon, hozzáférhető a statisztika:

– az induló vállalkozások több mint 90%-a kudarcot vall,

– de még a talpon maradtaknak is csak a harmada éri meg az 5. évet,

– és egy vállalkozónak átlagosan csak a 4. vállalkozása lesz sikeres.

A nagy probléma az, hogy

a sikert és a kudarcot az emberhez kötik, őt ezzel határozzák meg.

Ha valaki emlékszik Jókai Arany emberére, akkor tudja, hogy ugyanezt a dilemmát az európaiak is megélték: az üzletileg végtelenül sikeres, de saját elveivel szembemenő és magánéletében kudarcos főszereplőt mindenki nagynak tartja, önmagát kivéve. A siker tehát egy szubjektív változó – és véleményem szerint rossz utat választottunk, amikor ezt külső szempontként, a megbecsültség alapjaként állítottuk be. Ez a vállalkozók esetében fájdalmasan sokba kerül, nem pénzben, hanem érzelmi energiában. Az aranytojást tojó tyúkot tesszük tönkre vele.

Mi véd meg saját sikereid és kudarcaid közvetlen hatásától?

Igen, a sikerektől is. Mert a siker, ha túl mélyen építjük be, a jövőbeli eredményeinket fogja lerombolni.

Az elitképzésben, az ifjúsági filmekben, a sikerkalauzokban és menedzserirodalomban már tinédzserkortól (vagy hamarabb) csöpögtetik bele az emberbe az önérvényesítés képességét, azt az érzést, hogy bármit el tudsz érni, amit csak akarsz.

Nevezhetjük úgy is, hogy önbecsülés. Vannak azok a diákok, akik sikeresen vizsgáznak, és utána azt mondják, „ez könnyű volt” – azaz a világ jóindulatának vagy a szerencsének tulajdonítják a sikert. A jó önérvényesítő vagy jó önbecsüléssel bíró diákok azonban azt mondják, miután jelesre vizsgáztak: „azért sikerült, mert okos vagyok”. Nincs is azzal semmi baj, ha az ember azt gondolja magáról, hogy azért kapott jelest, mert van esze. De azért van egy harmadik lehetőség is. Én úgy vélem, hogy a valódi önbecsülés annyit jelent, hogy az embert nem izgatja, jelest kap-e vagy sem.

A valódi önbecsülés annyit jelent, hogy az ember felismeri, hogy – mindazzal ellentétben, amit egész neveltetése során hallott – az érdemjegyek (meg az oklevelek, vizsgapontszámok, díjak és dicséretek, sőt: a vállalkozás eredményei) nem határozzák meg, kik is vagyunk valójában. Azt meghatározzák, hogy a teljesítményünk egy adott időben milyen volt egy sokváltozós térben – és ezzel lehetőséget adnak a tanulásra, mérlegelésre. De ki az, aki azt állítja, hogy ő ugyanaz, mint aki egy éve, két éve volt?…

A pozitív gondolkodás, legfőképpen pedig a tanult pozitív gondolkodás nem old meg minden helyzetet.

Magabiztosnak, sikeresnek festjük magunkat. Kihúzzuk magunkat, megfésülködünk: mi vagyunk az a fickó, aki képes lesz x millából x × 100 millát csinálni, mi vagyunk az új Steve vagy Mark vagy Bill. A sebész sem tudna belemetélni az élő húsba, ha nem lenne elég magabiztos. Vállalkozni is képtelenség egy jó nagy adag egészséges önbecsülés nélkül.

Ráadásul az emberi faj tagjaként (hacsak nem szenvedünk depresszióban vagy más pszichés zavarban)

következetesen túlbecsüljük annak az esélyét, hogy jó dolgok következzenek be az életünkben,

és alábecsüljük a kellemetlen dolgokét. Tehát alábecsüljük annak a valószínűségét, hogy rákosak legyünk, hogy autóbaleset érjen bennünket, hogy elváljunk. Túlbecsüljük a hosszú életre való kilátásunkat és a karrieresélyeinket. Röviden: inkább vagyunk optimisták, mint realisták, de nem tudunk erről a tényről.

Az optimizmusnak sok előnye van: kisebb a stressz (azaz egészségesebb az egyén), nagyobb magabiztossággal megyünk neki a feladatoknak. De most gondolj vissza a vállalkozások sikeresélyeire.

Láttad a statisztikát, mégis vállalkozol.

A valóban zavaró kérdés azonban az, hogy hogyan tarthatjuk fenn az optimizmust a realitással szemben? Tari Shalot brit neurológus leír egy érdekes kísérletet, ami arra vonatkozik, hogyan hat az optimizmus a realitásérzékünkre.

A kísérlet során azt kérték emberektől, becsüljék meg annak a lehetőségét, hogy bizonyos rossz események bekövetkeznek az életükben, például, hogy mi az esélye annak, hogy rákosak lesznek. Azután megmondták nekik az átlagos esélyét annak, hogy valakivel ezek a szerencsétlen dolgok megtörténjenek. Például a rák esélye kb. 30 százalék. Majd újra megkérdezték őket: „Mi a valószínűsége annak, hogy rákos lesz?” Azt akarták tudni, hogy vajon az emberek a kapott információ alapján megváltoztatják-e a vélekedésüket. És valóban ezt tették – de jobbára akkor, ha a kutató által adott információ jobb volt, mint amit vártak. Például, ha valaki azt mondta, „Annak a valószínűsége, hogy rákom lesz, kb. 50 százalék“, és azt mondták neki, „Jó hírem van. Az átlagos valószínűség csak 30 százalék“, a következő alkalommal a kísérlet alanya olyasmit mondott, hogy “Lehetséges, hogy az esetemben a valószínűség kb. 35 százalék.” Tehát gyorsan és hatékonyan tanultak. De ha valaki azt kezdte mondani, „Az esetemben annak az esélye, hogy rákom lesz, kb. 10 százalék“, és azt mondták neki: „Rossz hírem van. Az átlagos esély kb. 30 százalék“, a következő alkalommal hajlamos volt az illető azt mondani: „Igen, én azért még mindig azt gondolom, hogy 11 százalék.” Nem arról van szó, hogy egyáltalán ne tanultak volna, mert tanultak – de sokkal kevesebbet, mint azok, akik pozitív információt kaptak a jövőről. És nem azért, mert nem emlékeztek a számokra. De nem gondolták, hogy azoknak a számoknak lenne valami közük hozzájuk.

Nézzük még egy kicsit a számokat. Négy britből három mondta azt, hogy optimista a saját családjának a jövőjét illetően. Ez 75 százalék. De csak 30 százalék vélte úgy, hogy úgy általában a családoknak jobban megy, mint néhány nemzedékkel korábban. Optimisták vagyunk magunkkal kapcsolatban, a gyerekeinkkel kapcsolatban, a családunkat illetően, de már kevésbé vagyunk azok a mellettünk ülővel szemben, és valamelyest pesszimisták vagyunk a honfitársaink és a hazánk sorsát illetően. De magánoptimizmusunk a saját személyes jövőnkre vonatkozólag töretlen marad, és ezt kiterjesztjük az általunk alapított, vezetett vállalkozásokra is. Ez nem azt jelenti, hogy azt gondolnánk, hogy a dolgok úgy általában csodálatos módon jóra fordulnának, inkább azt, hogy nekünk van különleges képességünk ezt elérni.

Az irreális optimizmus vakmerő viselkedéshez vezethet.

Sőt, gazdasági összeomláshoz, hibás tervezéshez. A brit kormány tanácsadói 2012-ben figyelembe vették, hogy a túlzott optimizmus az egyéneket arra készteti, hogy alábecsüljék a projektek költségét és időigényét. A londoni olimpiai költségvetést igazították ki az elfogult optimizmus figyelembe vételével. Azaz van arra lehetőség, hogy optimista szemléletünk és realizmusunk egyszerre működjön. (Arról ne beszéljünk, hogy valójában mennyire lett realista az olimpiai költségvetés… de lényegesen közelebb volt a becslés a valósághoz, mint bármely más olimpia esetében.)

De térjünk vissza Jody Shermanhez. A gond akkor van, amikor valaki ezt az irreális magánoptimizmust beépíti az énképébe a legutolsó tégláig. Mi ezzel a baj? Az, hogy nem fogod meghallani az ész hangját. Ha olyan adat, esemény vagy (neadj’ ég) tanácsadói megjegyzés tűnik fel, ami a kudarc eshetőségét villantja fel, te azonnal kizárod, de legalábbis minimálisra redukálod. Mert már nem a cégedet érinti, hanem az énképedet. A kudarc túl mélyre megy. Ha (mégis) kudarcot vallasz, az önmagában nem baj – a baj ott kezdődik, ha ebből nem tudsz fölállni. Ha csak egy céget kell újraépíteni (stratégiaváltással vagy akár csőddel), az könnyebb, mint ha önmagadat kell felépítened a romjaidból.

Egy 2009-es, több mint 200 vállalkozást vizsgáló tanulmány arra jutott, hogy

a vállalkozói optimizmus fordítottan arányos az új befektetések sikerességével.

Azaz minél optimistább egy vállalkozó, annál kevésbé lesz sikeres a vállalkozása. Durva, igaz? De szerencsére nem igaz, hogy minél pesszimistább a vállalkozó, annál sikeresebb. Az arányszámot nem az javítja, ha a vállalkozó borúlátó, hanem az, ha a vállalkozó tapasztalt, illetve ha képes dinamikusan reagálni a környezeti változásokra. Minél tapasztaltabb és rugalmasabb az illető, annál sikeresebb. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az eseményeket a lehető legreálisabban képes szemlélni anélkül, hogy ez különösebb érzelmi energiájába kerülne. A tapasztalat, a tudás képes az irreális optimizmust úgy kiigazítani, hogy közben a személyes derűlátás nem múlik el. Olyan ez, mint az optikai illúzió – akkor is látjuk, ha amúgy tudjuk, hogy csak a szemünk csap be.

Itt az ideje, próbáld ki – vajon magadban bízol, vagy az eredményeid adják az önbizalmadat? Mondd ki, hangosan:

„Sikeres vállalkozó vagyok.”

Hangosabban. Még. Ugye, hogy jó érzés? És most gondolj egy konkrét esetre, amikor nem értél el egy vágyott eredményt, amikor kudarcot vallottál. De gondolkodj el rajta: te magad kevesebb lettél ezáltal? Kevésbé vagy képes jövőbeli problémákat megoldani? Szerintem nem.

Daniel Bernoulli holland polihisztor 1738-ban megalkotta azt a tételt, ami választ ad az irreális optimizmusra. A tétel matematikai leírásától most tekintsünk el. A lényeg képlet nélkül kifejezve: egy tevékenység értékét úgy tudjuk megítélni, ha összeszorozzuk a siker esélyét azzal, hogy a konkrét siker számunkra mit ér.

Egyszerűnek tűnik, mégis csak nagyon kevesen képesek használni. Két területen követnek el hibát az emberek, miközben megpróbálják eldönteni, mit kellene tenniük. Ez a két terület az, amikor megbecsülik annak az esélyét, hogy nyernek, illetve az, amikor megbecsülik a saját sikerük értékét. Tehát a Bernoulli-tétel mindkét tényezője torzul.

De miért nem vagyunk realisták?

Azt, hogy a siker esélyét hogyan becsüljük túl, jól magyarázza a fentebb leírt brit kísérlet a magánoptimizmusról – és persze még sok más mechanizmus. Az egyik, talán a leglényegesebb, hogy

az agyunk azt tekinti gyakoribbnak, ami könnyebben felidézhető.

Ha azt a kérdést tesszük fel amerikaiaknak, hogy mi a gyakoribb halálok, a tornádó vagy az asztma, a tornádót választják. Természetesen asztmás fulladás gyakrabban következik be, de a sajtó lényegesen gyakrabban ír tornádó okozta pusztulásról, így ez a könnyebben felidézhető. Ezen alapul a lottó sikere is. Ha az amerikai lottón részt vevők mindegyike csak annyit mondana egy tévéadásban, hogy „Én nyertem” vagy „Én veszítettem”, az egyetlen húzásban játszó kb. 100 millió játékos 9 és fél évig mondogatná, hogy „Én veszítettem”, és mindössze 30 másodperc műsoridőt venne el az, hogy „Én nyertem.” Mégis, a lottó igen jól prosperál.

Az esélyek becslése, bármennyire is nehéznek tűnik, semmiség az érték becsléséhez képest: annak megállapítása, hogy mennyit ér valami, úgy tűnik, még ennél is nehezebb.

Az értéket ugyanis, ha nincs más támpont, a múlthoz hasonlítjuk, ha pedig van támpont, akkor a már elért eredményekhez.

Ha azt kérdezem, fizetnél-e 5000 forintot egy hamburgerért, valószínűleg azonnal nemet mondasz, hiszen van tapasztalatod a hamburger áráról. De ha éppen egy Ausztráliába tartó repülőn ülsz, kiderül, hogy a légitársaság a 16 órás út alatt nem ad enni, és melletted valaki kicsomagol egy hamburgert… hidd el, megfontolnád. Ha pedig ugyanez a kérdés egy kis faluban hangzik el, ahol ugyan nincs hamburgerező, de 1500 forintból bőséges tálat vehetsz parasztkolbásszal, házi sajttal, friss kenyérrel és zöldségekkel – megint más a gondolatmenet. A helyes kérdés nem az, mennyit ér nekünk egy adott eredmény a múltbeli tapasztalatainkhoz képest, hanem hogy az éppen adott helyzetben ugyanazért a ráfordításért elérhetünk-e többet. Ezt a döntési hibát használjuk ki vállalkozóként, amikor például a kereskedelemben három árkategóriás ajánlatot helyezünk egymás mellé. Az emberek többsége a középsőt választja, mert viszonyít. George Bush annak idején rossz választásnak tűnt, de ha ma megkérdeznénk egy amerikait, hogy Trump helyett Bush… nem folytatom.

Amikor egy dolgot egy másikkal összehasonlítunk, az megváltoztatja annak értékét.

Képzelj el egy másik helyzetet, két változatban. A színház felé tartasz, a tárcádban egy 5000 Ft-os bankjeggyel és az 5000 Ft-ért vásárolt színházjeggyel. Útközben elveszted a jegyet. Vennél egy másikat? Az emberek többsége erre nemet mond: nem szívesen fizetünk olyanért, amit már egyszer megvettünk. A másik esetben két 5000 Ft-os bankjeggyel mész a színház felé, és útközben az egyik bankjegyet veszted el. Odaérve vennél jegyet? Természetesen, hiszen azért mentél oda. Pedig a költség+veszteség mindkét esetben 10000 Ft.

Irracionális döntéseket hozunk anélkül, hogy tudnánk róla.

A behaviorista közgazdaságtan többek között ezeket a döntéseinket kutatja – azt, hogy az agyunk, amely egy végtelenül egyszerű őskörnyezet kezelésére jött létre, hogyan tudja vagy éppen nem tudja a modern társadalom és gazdaság bonyolultságát kezelni. Érdemes olvasni Dan Ariely vagy Daniel Kahneman munkáit, ezek közül több megjelent magyarul is.

Legyél magabiztos abban, hogy ki vagy.

Térjünk vissza a lényegre. Mindaz a döntés, amit hozunk, a jelen pillanatra vonatkozik – arra a tudásra, amit a döntés érdekében hasznosítunk, és azokra a döntési mechanizmusokra, amelyeket mozgósítani tudunk. A döntésünk eredménye – ha ez egy gazdasági, vállalkozási döntés – siker vagy kudarc, azaz vagy elértük az eredményt, amit akartunk, vagy nem. Ha magunkat tanulni képes, változni képes egyénnek gondoljuk, akkor az önbecsülésünk nem sérül. De ha az énképünket például múltbeli sikerességünkhöz vagy egy vélt állandó tulajdonsághoz („én mindenre képes vagyok”) igazítjuk, akkor össze is roppanhatunk.

Az egyik esetben sikeresen vagy kudarcosan viselkedünk, a másik esetben sikeresek vagy kudarcosak vagyunk. Jody Sherman belehalt abba, hogy sikeresvállalkozó volt. Így, egybe, anélkül, hogy a Bernoulli-tételt figyelembe vette volna. Neked nem kell ebbe a csapdába belemenned. Gondold újra. Mondd ki most ezt:

„Vállalkozó vagyok.”

Jó hangosan, legalább kétszer.

Képes lehetsz vállalkozóként gondolkodni? Igen.

Képes lehetsz kedvezőtlen piaci, gazdasági, pénzügyi körülmények között is továbbmenni? Igen.

És ha kudarcot vallasz, az változtat azon, hogy te ki vagy? NEM.

Legyél vállalkozó. Teljes szívedből.

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin
Share on email

Hasonló tartalmak

Copyright © 2020 Carsongrey Üzletfejlesztő Kft., Minden jog fenntartva Adatkezelési tájékoztató | ÁSZF | | Jogi Nyilatkozat Impresszum | Jogi Nyilatkozat