Sikeres vállalkozó vagyok. Vagy nem.

A valóban zavaró kérdés azonban az, hogy hogyan tarthatjuk fenn az optimizmust a realitással szemben? Tari Shalot brit neurológus leír egy érdekes kísérletet, ami arra vonatkozik, hogyan hat az optimizmus a realitásérzékünkre.

A kísérlet során azt kérték emberektől, becsüljék meg annak a lehetőségét, hogy bizonyos rossz események bekövetkeznek az életükben, például, hogy mi az esélye annak, hogy rákosak lesznek. Azután megmondták nekik az átlagos esélyét annak, hogy valakivel ezek a szerencsétlen dolgok megtörténjenek. Például a rák esélye kb. 30 százalék. Majd újra megkérdezték őket: „Mi a valószínűsége annak, hogy rákos lesz?” Azt akarták tudni, hogy vajon az emberek a kapott információ alapján megváltoztatják-e a vélekedésüket. És valóban ezt tették – de jobbára akkor, ha a kutató által adott információ jobb volt, mint amit vártak. Például, ha valaki azt mondta, „Annak a valószínűsége, hogy rákom lesz, kb. 50 százalék“, és azt mondták neki, „Jó hírem van. Az átlagos valószínűség csak 30 százalék“, a következő alkalommal a kísérlet alanya olyasmit mondott, hogy “Lehetséges, hogy az esetemben a valószínűség kb. 35 százalék.” Tehát gyorsan és hatékonyan tanultak. De ha valaki azt kezdte mondani, „Az esetemben annak az esélye, hogy rákom lesz, kb. 10 százalék“, és azt mondták neki: „Rossz hírem van. Az átlagos esély kb. 30 százalék“, a következő alkalommal hajlamos volt az illető azt mondani: „Igen, én azért még mindig azt gondolom, hogy 11 százalék.” Nem arról van szó, hogy egyáltalán ne tanultak volna, mert tanultak – de sokkal kevesebbet, mint azok, akik pozitív információt kaptak a jövőről. És nem azért, mert nem emlékeztek a számokra. De nem gondolták, hogy azoknak a számoknak lenne valami közük hozzájuk.

Nézzük még egy kicsit a számokat. Négy britből három mondta azt, hogy optimista a saját családjának a jövőjét illetően. Ez 75 százalék. De csak 30 százalék vélte úgy, hogy úgy általában a családoknak jobban megy, mint néhány nemzedékkel korábban. Optimisták vagyunk magunkkal kapcsolatban, a gyerekeinkkel kapcsolatban, a családunkat illetően, de már kevésbé vagyunk azok a mellettünk ülővel szemben, és valamelyest pesszimisták vagyunk a honfitársaink és a hazánk sorsát illetően. De magánoptimizmusunk a saját személyes jövőnkre vonatkozólag töretlen marad, és ezt kiterjesztjük az általunk alapított, vezetett vállalkozásokra is. Ez nem azt jelenti, hogy azt gondolnánk, hogy a dolgok úgy általában csodálatos módon jóra fordulnának, inkább azt, hogy nekünk van különleges képességünk ezt elérni.