Biztos minden cégnél van olyan, akit nem szeretnének ügyfélnek. A Mumus, aki ha bejelentkezik, minden kolléga rémülten összerezzen. A kekecek, az akadékoskodók, a fizetni nem akarók, az energiavámpírok. A Karsonnál ilyen a Tindenmudó. Hűvös Ágnes kollégánk elmeséli, milyen az.
Ismerek valakit, aki mindent jobban tud. Tényleg. Megszereli az órát, kétszázzal repeszt csúcsforgalomban, és már hatkilencfél órája tudta, hogy mi lesz vacsorára. Az ő mentsége az, hogy még csak két és fél éves. És még egy mentsége van: soha, egyetlen percre sem hagyja abba a tanulást. Kérdez és kérdez, és azokban a pillanatokban, amikor éppen nem mindentud (így, egybe), akkor nagyon sokat tanul. Játszásiból persze mindentudó. Pontosabban Tindenmudó.
Aztán ismerek egészen sok olyat is, aki mindent (jobban) tud. Kétszáz embernek magyarázza egyszerre a tudományt. Üzleti tárgyaláson egyetlen kérdést se tesz fel. Ha el is megy egy képzésre résztvevőnek, csak másfél órát van jelen, és akkor is a laptopján dolgozik. Egy előadás végén a kérdésszekcióban tizenöt percig hozzászól. Soha nem kíváncsi. Nincs rá ideje. Soha nem bizonytalan. Nincs rá szüksége. Tanácsadóhoz megerősítésért jár, és ha ezt nem kapja meg, felháborodik. Ingyen akar tudást, mondván, amúgy nem is kell neki, csak kíváncsi volt.
Időnként felhívnak minket Tindenmudók. Egy darabig azt hisszük, az ügyfeleink akarnak lenni, de ez hamar elmúlik. Lebuknak, na. Éppen tíz éve történt, hogy egy Tindenmudó a legújabb fejlesztésének a piacra viteléről akart velünk értekezni. Mondtam neki:
– Professzor úr, térjünk ki részletesebben ennek a találmánynak a hasznosítására.
Ő felháborodottan emelte fel a hangját a telefonban:
– Minek arról beszélni?! Én TUDOM, hogy a találmányom hasznos!
Na, ő is Tindenmudó. És még csak mentsége sincs.
Van még mit tanulnunk. Nekem türelmet, hogy a Tindenmudókkal is tudjak mit kezdeni.
